Kedves Vendégeink! Tisztelt Hajdani és Mostani Tanáraink! Kedves Egykori és Mostani Diákok!
A mai napon teljessé válik az alapító igazgatók emlékfala, valamennyiük emléke, alkotása és műve előtt immár egyszerre hajthatunk majd fejet. Tőlük kaptuk azt az örökséget, amihez mi, hajdani és jelenlegi tokaji gimnazisták, gimnáziumi tanárok identitásunkat kapcsoljuk. Az ő hagyatékuk megbecsülést, védelmet érdemel, mivel a maradandóság, a biztonság érzetét kelti bennünk egyre gyorsabban változó világunkban. Ők jelentik számunkra a „tiszta forrás”-t imázsunk megformálásában. Szellemük belengi a teret, Kőmíves Kelemennéként beépültek lelkületünkbe, e tábláknak köszönhetően képletesen immár falainkba is. Nyomdokaikon haladva, a kapott örökséggel jól sáfárkodva válhatunk erőssé mindennapi küzdelmeink során.
Abiit, non obiit! (Eltávozott, de nem halt meg!) Aligha idézhetnék most ettől találóbb latin mondást. Regős Géza igazgató úr, a magyar- történelem-latin szakos tanár – nagyon sokunknak szeretett Géza bácsi – emléktáblája előtt állunk. Abban a biztos tudatban, hogy ércnél maradandóbbat alkotott. Aere perennius, ahogy ő mondaná. Természetesen nem magára gondolva, hanem kedvenc latin költőjét, Horatiust idézve:
Non omnis morial,
multaque pars mei.
Vitabit Libitinam.
(Nem halok meg egészen, énemnek fontosabb része túléli a temetésem.) Engem most biztosan kijavítana a helytelen hangsúlyozás miatt. Kedvesen mosolyogva, szemüvege fölött átnézve, halkan és szelíden, mert én így emlékezem rá, bennem így rögzült képe, alakja. Három évig a kollégiumi diáktanács titkáraként, az egyetem elvégzése után 13 évig kollégájaként dolgozhattam vele együtt. Számomra – sokunk számára – ő a „humanissime director”, „candor illaesus”, a példásan tiszta jellem.
A külső és belső harmóniára, a létteljességre törekvés határozta meg egyéni és társadalmi életét egyaránt. Jászapátiból érkezett Tokajba 1958 augusztusában, szinte azonnal igazi tokajivá vált. Teljes családjával kapcsolódott a kollégiumhoz és az iskolához. Ő és felesége, Mária néni a kollégiumi nevelő munka mellett tanítottak a gimnáziumban, lányai és részben unokái is itt szereztek érettségi bizonyítványt. A város szellemi és kulturális életének is aktív formálójává lett úgy, hogy itt is az örök mértéket tekintette etalonnak. Elévülhetetlen érdeme, hogy elősegítette a Tokaji Művésztelep és a Tokaji Írótábor meghonosodását városunkban. A kollégium fogadta be ugyanis a képzőművészeket és az írókat. Baráti viszonyt ápolt a művésztelep és az írótábor alkotóival, a szervezőkkel. Elősegítette bevonásukat a város kulturális életébe a Zilahi György Művészetbarátok Köre vezetőségi tagjaként. Ennek is köszönhető, hogy városunkban magas szintű, pezsgő kulturális élet alakult ki, az írótábor jóvoltából a teljes magyar nemzeti kultúrára is hatást gyakorolva. A létteljességre törekvés tükröződik abban is, hogy a nemzetközi hírnévnek örvendő Tokaj Város Vegyeskarának is alapító tagja volt. Az éneklésen, fellépéseken és turnékon túl 20 éven keresztül a kórus történetének dokumentumait is gyűjtötte és gondozta. Tokaj város szellemi arculatának formálásában, kulturális életének alakításában végzett tevékenységét a város önkormányzata Pro Urbe díjjal ismerte el 2003-ban.
1958-tól 1988-ig – három évtizeden át – volt a kollégium igazgatója. Ez a három évtized úgy telt el, hogy személye vagy munkássága ellen soha nem fogalmazódott meg kifogás vagy kritika sem a hatalom, sem a szülők, kartársak vagy diákok részéről. Az intézményalapítók generációjának ő is az a tagja, aki teljes lényével hatott. Varázslatos személyiség volt. Áradt belőle a humánum, a derű. Mindent mértékkel csinált, örökké az arany középúton járt. Halk szavú volt, megfontolt és kiegyensúlyozott. Dühösnek talán soha sem láttam. A hangját soha nem emelte fel. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, ami tekintélyt és tiszteletet kölcsönzött neki, anélkül, hogy ezt kérte vagy elvárta volna. Amit alkotott, teremtett az iskolánk és kollégiumunk létezésének alapjául szolgál, megtartó erőnk fontos eleme. Az ő vezetése alatt lett a diákotthonból kollégium, nekünk, kollégistáknak második otthonunk a szó legszorosabb értelmében. Feleségével, Mária nénivel és a kollégiumi nevelőkkel olyan szeretetteljes légkört alakítottak ki, ami képes volt pótolni a távoli otthon melegét. A kollégium akkori adottságai igen szerények voltak, de számunkra a világ közepe lett, mert lakott ott egy éber szellem. Ez az éber szellem Regős Géza igazgató úr volt, mert a látható világ fizikai észlelésén túl metafizikai érzékenységgel is rendelkezett. Talán gyerekkorából, a piarista atyáktól kapta ezt a képességet. A mi lelkünket azonnal megérintette és magával is ragadta. Hatása alól az egészséges lélek nem kívánt szabadulni. Hogy mi volt ez a hatás? Elsősorban talán a rend. A rend kívül és belül, testben és lélekben egyaránt. Rend kellett a munkához, az együttéléshez, az alkotáshoz. Géza bácsi ugyanis jó és bölcs tanító volt. Mindig szeretettel várta és fogadta a tanítványokat. Békét és csendet tudott teremteni bennünk. Áldott, alkotó csendet, ahol cikáztak és megszülettek a legszebb gondolatok, ahol minden fontos dolog megtörténhetett. Távol tartotta magát a külsőségektől, nem követelt tőlünk alázatot és odaadást. A bölcsekhez méltóan szavak nélkül is tanítani tudott. Olyan közösséget hozott létre a kollégiumban, ami egy életre meghatározta személyiségünket, mentalitásunkat, karakterünket. Ő tudott – feleségével és a kollégiumi nevelőkkel – „perzselő szomjat és korgó éhet” kelteni bennünk a jóra. Belénk táplálta az igényt a teljességre, a vágyat a harmóniára. Megtanultuk kordában tartani vágyainkat, távol került tőlünk a birtoklási vágy, az önzés, a rivalizáció, a viszálykodás. Tőle tudtuk meg, hogy az örök mértékkel megegyező dolgokat erénynek, a szembeszegülőket bűnnek kell tekintenünk. Ez érvényes volt minden akkori kollégistára, de a nevelőkre is. Ez a szellemiség épült bele a gimnáziuméba is. És amíg ez a szellemiség uralkodó marad, állni és élni fog intézményünk. Művét beteljesítette, létre hozott, teremtett, de nem birtokolt. Énjét háttérbe szorította, így őrizve meg önmagát. Szinte észrevétlen maradt, méltóságteljes és végtelenül egyszerű. Soha nem mutogatta magát, mégis ragyogott. Nem dicsekedett, így lett sikeres. Nem követelt tiszteletet, mégis mindenki elfogadta vezetőnek. Nem küzdött senkivel, tehát senki sem volt képes vele megküzdeni. Keveset beszélt, de akkor mindig volt mondanivalója. Amit mondott igaz volt és fontos, mindig a jó szándék vezérelte.
Ami igazán naggyá tette őt az a műveltsége volt, amit valamennyien őszintén csodáltunk. Lelkében hordozta ezer évek kultúrájának esszenciáját. Mindazt, amit az ókori görögök és latinok, valamint a kereszténység két évezrede alatt a nyugati világ emberei alkottak, gondoltak, amiben hittek. Mindez lelkében úgy élt, mint életének értelme. Ezt a tudást őrizte és közvetítette felénk, mindig megőrizve önmagát, lelkében a kétségekkel. Tudta és vállalta, hogy az igazság sokarcú és mindig relatív. Azt hiszem, közöttünk ő európai volt.
Neki, a „fehérek közötti” európainak, a kollégiumot és iskolát teremtő szellemiségnek, az örök mértéket mindig szem előtt tartó pedagógusnak, a kikezdhetetlen jellemű közéleti személyiségnek állítjuk ezt az emléktáblát. Annak reményében és tudatában, hogy gazdag életműve „egy éltető eszmévé fínomul, mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik”.
Ad perpetuam rei memoriam – ad perpetuam memoriam! Örök emlékeztetésül, örök megemlékezésül! Álljon itt e tábla, hogy fejet hajthasson minden hajdan volt kollégista, diák, tanár, jelenlegi diák és tanár, ismerős vagy ismeretlen látogató Regős Géza igazgató úr emléke és munkássága előtt.