Seregnyi diákja, sok-sok tanártársa, számtalan barátja és rengeteg ismerőse emlékezik ma Nagy Antalra, a tokaji gimnázium és szakközépiskola egykori igazgatójára. Emlékezik tisztelettel és hálával. Emlékezik a kiváló pedagógusra, a sikeres vezetőre, a nagyra becsült közéleti férfiúra, és emlékezik a melegszívű emberre, Anti bácsira.
Nyolcvan éves lenne az idén. Bár a sors és az orvul támadó kór nem engedte megérnie ezt a manapság már nem is olyan magas kort, teljes életet élt. Úgy élt – hogy egykori osztálytársa, Váci Mihály szavait idézzük –, „ahogy itt élni kell, ahogy érdemes élni!” Kora ifjúságától tanított, és nyugdíjasként is, szinte utolsó leheletéig a katedrán állt. Tanított: nemcsak elemi ismereteket, nemcsak matematikát, hanem ami ennél jóval több: emberséget. Az ő esetében túlzás nélkül mondható, hogy csak a testét temettük el; lelke, személyiségének hatása, nevelői példája mindmáig és még nagyon sokáig tovább él – tovább tanítványaiban, tovább gyermeke, munkatársai, tisztelői szívében.
Életútjának tényei szikárak, akárcsak az alkata volt. A nagy múltú hajdúvárosban, Böszörményben született, 1924-ben. Gyermekkorát Debrecenben és Hajdúdorogon töltötte. Az alföldi ember szívósságát, kitartását ebből a környezetből hozta magával, a puritán egyszerűséget a családi házból örökölte. Mint a hasonló sorból jövő tehetséges fiatalok közül oly soknak, az ő útja is a néptanítói pályára vezetett. Nyíregyházán járt a tanítóképző intézetbe, majd a közeli Újfehértón kezdte meg pedagógusi pályáját, de mihamar a szomszédos megyébe, Zemplénbe, ottani falvakba helyezték. A második világháború után az egri pedagógiai főiskolán matematika-kémia szakos tanári oklevelet szerzett, és ezután került új állomáshelyére, a tokaji polgári iskolába. Talán maga sem gondolta, hogy végleg itt marad, itt tartja a hivatás, a táj varázsa, itt válik odaadó, elkötelezett lokálpatriótává, itt találja meg élete hű társát, itt épít házat és iskolát, itt szerez szakmai tekintélyt és osztatlan elismerést. Egyike volt azoknak, akik az ötvenes évek legelején felismerték: az Alföld peremén, a Bodrog és a Tisza összefolyásánál, a Taktaköz és a Zempléni-hegység érintkezési pontján fekvő kisvárost földrajzi helyzete, történelmi múltja és szellemi kapacitása szinte predesztinálja arra, hogy itt gimnázium létesüljön. És komoly érdemei voltak abban, hogy ez 1952-ben meg is történt. A középiskolával egy időben alapított diákotthonnak Nagy Antal lett az igazgatója, majd két évig a gimnáziumot is vezette. Közben, 1955-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen matematikából megszerezte a középiskolai tanári diplomát. 1957-ben másfajta feladatot, osztályfőnöki megbízást kapott. Öt évvel később gimnáziumi igazgató-helyettes, majd 1966-ban ismét igazgató. Csaknem húsz esztendeig irányította az egyre bővülő, izmosodó intézményt. És amikor 1985-ben nyugdíjba vonult, csak az irodától, a hivatali íróasztaltól vált meg, diákjaitól nem: óraadó tanárként továbbra is oktatta a matematikát, és szívesen korrepetálta a tantárgy nehézségeivel küszködő tanulókat.
Arról, hogy Nagy Antal milyen igazgató volt, hitelesebben szólhatnának azok, akik vele együtt dolgoztak: kollégái, a fenntartó és a felügyeleti szervek tisztviselői, testületi tagjai. Annyit azért a külső szemlélő, az egykori alma mater iránt érdeklődő hajdani diák is észrevehetett, mert észre kellett vennie, hogy az ő vezetésével a tokaji gimnázium szemmel láthatóan fejlődött. Új feladatokat vállalt: szakközépiskolai osztályokat indítottak, óvónőképzést folytattak, új helyiségeket építettek, lényegesen emelkedett a tanulói létszám; egyre több és több végzett diákot vettek fel a főiskolákra és egyetemekre. Az iskola szervesen bekapcsolódott a kisváros újraéledő kulturális és művészeti életébe; Nagy Antal maga is egyik szervezője és tevékeny aktivistája volt a Zilahy György Művészetbarátok Körének, elnökségi tagja a Hazafias Népfront bizottságának. Valódi pedagógiai műhely formálódott a falak között, ahová szívesen, a biztos szakmai jövő reményével jöttek a fiatal tanárok, köztük számosan olyanok, akik korábban itt érettségiztek. A tokaji középiskolának rangja, híre lett: előbb a megyehatáron belül, majd távolabbi tájakon is. Jó érzés volt hallani a fővárosban vagy az ország más településein, hogy Tokajt már nemcsak méltán világhíres boráról, hanem a kuruc szabadságküzdelmek egyik hőséről, Tokaji Ferencről elnevezett gimnáziumáról is mind gyakrabban emlegették. Nagy Antal vezetői kvalitásai, a szűkebb és tágabb közösség érdekeit szem előtt tartó, céltudatos erőfeszítései, kitűnő kapcsolat-teremtő képességei, a vállalkozó kedvvel párosuló magas fokú felelősségérzete és példamutató munkaszeretete jelentékeny mértékben hozzájárultak a lelkes tanári és tanulói kollektíva vitathatatlan és nagyon megérdemelt sikereihez. Hasonlóan vélekedhettek erről felettesei is, hiszen kitüntetésekkel ismerték el, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója és a Kiváló Pedagógus címmel, valamint a Szolgálati Érdeméremmel és a Munka Érdemrend ezüst fokozatával jutalmazták több évtizedet átívelő, átlagon felüli teljesítményét. Mindenki, aki közelebbről ismerte, tanúsíthatja: a „kiváló” jelző a tokaji gimnázium egykori igazgatójának neve mellett rendkívül találó kifejezés, valóságos értékeket takar.
Noha matematikatanár volt, majdnem biztosra vehető, hogy sosem számolta össze, hány ezerre tehető azoknak a gyerekeknek, kamaszoknak száma, akiket az elemi, a polgári és a középiskola padjaiban oktatott. Akik felé mindig nyitott szívvel, nemes szándékkal, fegyelmező szigorral és féltő figyelemmel fordult. Akiket mindig igyekezett szépre, jóra, őszinteségre, kötelességtudatra, a tudás és a munka megbecsülésére, a másik ember tiszteletére, a haza szeretetére nevelni. Akikkel nemcsak széles körű ismereteit, zenei és olvasmányélményeit osztotta meg, hanem sokrétű tapasztalatait, az örök emberi értékekbe vetett hitét és egyenes jellemének erejét is. Mi, akik gimnáziumi diákként találkoztunk vele, egybehangzóan állíthatjuk: Anti bácsi nagyszerű tanár volt. Kissé árnyaltabban, a magyar nyelv egyik kivételesen szép szavával élve: igazi tanító. Olyan pedagógus, akire pontosan illenek Gyergyai Albert professzor most idézendő sorai: „A jó tanár […] kertész, filozófus, esztétikus, lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti – bár az sem kevés –, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó s eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és tapasztalás közé.” Emlékezhetünk rá: Anti bácsi sajátos, egyéni módszerekkel tanította a matematikát, és szigorú következetességgel próbálta a bonyolult képleteket és feladatokat elsajátíttatni a diákjaival, még azokkal is, akiket ez az igencsak elvont, sokak szemében rideg, riasztó tudomány nemigen vonzott. Az algebra és a geometria, a függvények és az egyenletek rejtelmeit azonban – hacsak nem ezt választotta foglalkozása tárgyául vagy eszközéül – a tantermek padjaiból kilépő ember hamar elfelejti. Nem felejtettük és nem felejthetjük el azonban azt a pedagógiai, etikai többletet, amit tőle kaptunk: az egész életünkre kiható emberi példát. Hiszen – és most egy író, Örkény István tárgyilagosra hűvösített szavaira utalunk – „a jó tanár hatása nem szakmai természetű, hanem az ifjúkori magatartás fejlődését befolyásolja.”
Mélyen tisztelt tanárunknak hosszú pályáján egyszer adatott meg, hogy a tokaji gimnázium egyik osztályát a beiratkozástól az érettségiig végigvezesse a tanuló évek göröngyös, ám feledhetetlen útjain. Volt még két lányosztálya is, de csak nagyon rövid ideig. Mindössze néhányan vagyunk tehát, akik huzamosan megtapasztalhattuk: milyen osztályfőnök volt Anti bácsi. Talán ezért hittük és hisszük ma, őszülő fejjel is, hogy a mi osztályunk, ez a maroknyi közösség egy kicsit közelebb állt a szívéhez, ránk talán még inkább odafigyelt, a mi sorsunk talán még jobban izgatta. Az pedig természetes, hogy számunkra, egyetlen osztálya számára ő volt és marad életünk végéig a nagybetűs OSZTÁLYFŐNÖK! Alacsony termete ellenére megigéző tekintély sugárzott lényéből; olyan osztályfőnök volt, aki személyes életével, magatartásával is hatott diákjaira. Önzetlen szolgálata, igazságos szigora, erkölcsi tisztasága még azokban is mély nyomokat hagyott, akik ezt nem tudatosították önmagukban, vagy éppen le akarják tagadni. Sokunk számára annak idején ő volt a mérce, és Anti bácsi magas szintű elvárásainak szerettünk volna eleget tenni akkor is, amikor elhagytuk a középiskolát. És az ő simogató figyelme, megértő szeretete elkísért bennünket a magunk választotta úton: örült sikereinknek, bántották kudarcaink. És különösen örült, ha olykor-olykor meglátogattuk, ha néha-néha visszatértünk diákéveink színhelyére, ha személyesesen számoltunk be életünk fordulatairól, ha egyszer-egyszer, a nehéz pillanatokban felnőtt emberként kikértük józan, útbaigazító tanácsait.
Már tíz éve, hogy nem lehet közöttünk. Már tíz éve, hogy nem láthatjuk törékeny alakját, nem hallhatjuk okos, elgondolkodtató szavait. Emlékezetünkben azonban ma is őrizzük megnyugtató mosolyát, ma is figyelmezünk hajdani intelmeire, ma is becsüljük tenni akarását, fáradhatatlanságát, szerénységét. Mert „az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad” – ahogy Dosztojevszkij írta egyik művében. És e fény sugarai átmelegítik a mai ünnepünket is, amikor egykori munkahelye emléktáblát avat Nagy Antal tiszteletére. Mi, hajdani tanítványai együtt ünnepelünk Tokaj polgáraival, a középiskola tanáraival és dolgozóival, a jelenlegi diákokkal. Együtt örülünk velük, mert mindannyiunk közös meggyőződése, hogy a gimnázium impozáns épületében ez a tábla mindenkor olyan emberre emlékezteti majd az erre járókat, akinek életműve méltó a főhajtásra és a köszönetre.
Bényei Miklós
egykori diák